Tökéletlenségem újabb fejezete, avagy aki egyszer kövér volt, lélekben örökre az marad.
Már jócskán elmúltam 30 éves, amikor gyerekkori legjobb barátnőm, Juci véletlen elszólta magát, hogy a középiskolában a fiúk a hátam mögött Bálnának hívtak…
De ne szaladjunk ennyire előre. Az egész ott kezdődik, hogy alkatilag nem vagyok az a darázsderék-kerekfenék típus. Ehelyett a szélescsípő-egybederék-laposfenék-piszkafaláb kombót pörgették ki nekem a genetikai szerencsekereken.
Ehhez jött még az, hogy 8 éves koromban egy komoly vérszegénységet, egyfajta anémiát diagnosztizáltak nálam, amit gyógyszerekkel nem lehetett gyógyítani, csak várni kellett, hogy belépjek a kamaszkorba, hogy akkor majd kivegyék a lépemet. Ez így is lett, de addig is, – biztos ami biztos – felmentettek tesiből.
Igen, én voltam az osztályban a lány, aki fel van mentve tesiből. Tök ciki. Később ezt úgynevezett „részleges felmentésre” módosították, ami azt jelentette, hogy részt vehettem ugyan az órákon, de csak olyan óvatosan, „Virág, te ezt inkább ne csináld” módon. Szóval nem mozogtam valami sokat abban az életszakaszomban, amikor a lányoknak nagyon is szükségük van erre. Ó, bárcsak lett volna akkor sulijóga meg kamaszjóga! Milyen jót tett volna nekem! Anélkül rendezte volna a mozgásfejlődésemet, meg alakította volna a testemet, hogy a nem működő lépemet zavarta volna. De nem volt.
A suliban a lányok körülöttem szinte egytől egyig nagyon csinosak, sportosak voltak, és hamar észrevették, hogy az én alakom nem olyan, így a legegyszerűbb dolog volt engem kikiáltani „dagadt”-nak. Nem segített ebben a kedves megkülönböztetésben az sem, hogy Anyukám volt a matektanárunk…. de mindegy is.
Szóval én egész kiskamasz koromban azt hallgattam, hogy „dagadt Váczi”, aminek az lett az eredménye, hogy 16-17 éves koromra tényleg dagadt lettem.
Az első komoly fogyókúrámat 17 évesen kezdtem. Emlékszem, nyár elején határoztam el magam. Abonettet, joghurtot, zöldségeket, sajtot ettem többnyire. Így utólag azt mondom, egész ügyesen csináltam. Szigorú napirendem volt akkoriban, és így könnyen beiktatható volt a rendszeres, kis adagos étkezés. Nem voltak üresjáratok a napjaimban. (Azt hiszem, ezt egyébként tök fontos lehet követnie annak, aki fogyókúrára szánja el magát.) Sikerült is lefogynom 8 kilót egy hónap alatt. Nagy büszkeség volt, hogy azon a nyáron mindenkitől csak azt hallottam: „Hú, de lefogytál!” Ez azt jelentette, hogy 62 kiló voltam a kb. 176 cm magasságomhoz.
A nyárnak vége lett, kezdődött a suli, az üldögélés az iskolapadban, meg a bulik, meg az a tévképzet, hogy ha már lefogytam, akkor az úgy is marad örökre. Az érettségi tablón végül ezzel a bájos holdvilágképpel mosolyogtam.
Főiskolás koromban már valószínűleg a 80 kg felé közelítettem. Nem tudom pontosan, mert sosem álltam akkor már mérlegre. (Ez a para még most is tart, nagyon ritkán mérem meg magam.) Bevallom, engem is sokkolt, amikor nemrég, a 20 éves főiskolai találkozónkon előkerült ez a fotó. (Ja, hát persze, hogy mikrofonnal a kezemben. Hát csoda, hogy végül nem lettem műsorvezető? 🙂 )
Jó lett volna azzal védekezni, hogy igazából titokban a Nagyon Nagy ő című hollywoodi filmhez tesztelték rajtam Gwyneth Paltrow jelmezét, de ez a toka és ez a has sajnos tök igazi volt.
Ugye nem kell részleteznem miféle frusztrációkat okozott ez nekem hamvas lánykorom legszebb éveiben? Utáltam magam. A koleszban főként olcsó hidegkaján és vörösboroskólán éltünk, ez meg nem használt annyira a kilóknak. Hogy takargassam az idomaimat, hatalmas ruhákban jártam, amikben még hatalmasabbnak tűntem. Ó, miért nem voltak akkoriban stylistok meg átalakítós műsorok! És legfőképpen miért nem kezdtem el már akkor jógázni!
Amikor 22 évesen bekerültem a médiába, hál’ Istennek hamar elkezdtek leolvadni rólam a kilók. Ez persze még nem a tudatos életmódnak vagy a rendszeres mozgásnak volt köszönhető, hanem annak a rendkívüli stressznek, és kevés alvásnak, ami a munkával együtt járt. De imádtam a munkám, közben pedig élveztem, hogy végre a testem is kezdett normális alakot ölteni, és tudtam végre csinos ruhákat hordani.
Néhány nagy lelki válság és szerelmi csalódás tovább karcsúsított az évek alatt, és volt, hogy elértem az 57 kilót is, ami magamhoz képest már-már ijesztőnek hatott.
Most lassan 43 éves vagyok, 62 kiló és végre látható bizonyítéka van, hogy nekem is van bicepszem, tricepszem, comb-, és hasizmaim, meg ilyenek. A múltkor fent említett Juci barátnőm eljött egy jógaórámra, és azt mondta:
„Egészen hihetetlen, mintha nem is a te tested lenne! De nemcsak az, ahogyan kinéz, hogy vékonyabb vagy, hanem ahogy mozogsz, ahogy a gyakorlatokat csinálod. Emlékszem még a tesi órákra, hogy milyen voltál…”
No igen, ő szuper ügyes volt mindig, korábban a balettintézetbe járt, gyönyörűen hajlékony volt és könnyedén ment neki a kézenállástól a szekrényugrásig minden. Én meg örültem, ha bukdácsolva meg tudtam csinálni néhány gyakorlatot. A legnagyobb sikerélményem kosárlabdában volt: mivel én voltam a legmagasabb az osztályban, beálltam a palánk alá, a gyors, ügyes csajok passzoltak, én meg bedobtam.
Ehhez képest most valóban olyan gyakorlatokat tudok megcsinálni, amelyekről kamaszkoromban csak álmodtam. Hogy mi történt? A jógának köszönhetően kialakult a test-tudatom. Tudom mit jelent bekapcsolni egy-egy izomcsoportot, figyelni rájuk, koordinálni és összhangba hozni a légzésemmel a mozdulataimat. Az izomzatom a korábbi, feltehetően hipotón állapotból elkezdett feszessé válni.
Nem vagyok fitnesz lady, nem vagyok mindenhol kemény, kerekded és feszes, egyáltalán nincs tökéletes alakom, de nagyon sokat változott a testem a jógának köszönhetően. És változtak az étkezési szokásaim is. Például meg tudom állni, hogy két kifli (teljes kiőrlésű!) helyett csak egyet egyek reggelire (pedig beférne kettő, hidd el!), kellő tudatossággal válogatom meg, hogy mit mikor és mennyit egyek.
Hogy fogyaszt-e a jóga? Nem a jóga, hanem te fogyasztod és formálod magad a jóga által.
Ezzel együtt, aki egyszer kövér volt, az lélekben örökre az is marad.
Minden egyes alkalommal, amikor azt érzem, hogy az éppen aktuálisan kedvenc nadrágom kicsit jobban feszül rajtam, már rémálmaim vannak arról, hogy hízok. Igen, konkrétan szoktam azt álmodni, hogy kövér vagyok. Nyomasztó teher. Viszont tudom, hogy ha feszül a nadrágom, akkor valószínűleg felszaladt egy-két kiló (nem tudom pontosan, mert ugyebár nem állok mérlegre), és akkor pár napig visszafogom magam az étkezéssel. Mert sokkal könnyebb egy-két kilót leadni, mint 8-10-et, vagy még többet.
És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Egy nagyon kedves barátnőm, akit néhány éve egy csini, sportosan kerekded alkatú lánynak ismertem meg, miután szült két gyereket, és a srácok leszívták róla a kilókat (na meg persze lefutott egy-két maratont), olyan vékony lett, mint egy topmodell. Mégis, akárhányszor találkozunk, mindig előjön azzal, hogy „jaj, úgy megnőtt megint a hasam”. És tudom, hogy hiába mondom neki: „ne viccelj már, annyira vékony vagy, hogy bőven elfér rajtad”, pontosan tudom, hogy mindez mit sem ér, mert legbelül ő is valószínű örökre kövér marad.
Apai örökségem, a médiás pörgés, a gyerekkori emlékek és Schirilla György összefonódáa
2004 volt, egy napi bulvár magazin felelős szerkesztője és riportere voltam. Előtte évekig reggeli műsort szerkesztettem, (Ó, azok a hajnali kelések! Lehet, hogy ezért megy most olyan nehezen!?) meg talkshowt, meg még volt egy kis rockandroll is, és olykor rádióztam is, szóval pörögtem ezerrel.
Amikor megszületünk, még tökéletesen lélegzünk, nézd csak meg ezt a videót, amin a kisfiam, Zalán látható alvás közben 3 hónapos korában. Tökéletes hasi légzéssel lélegzik! Természetesen sokkal gyorsabban, mint a felnőttek, mert a csecsemőknek sokkal szaporább a szívverésük és a légzésük is.
Szanszkrit nevén Adho mukha svanászana. Azért kapta ezt a nevet, mert a kutyák ösztönösen nyújtóznak így. Egyes jógaiskolák inkább Hegytartásnak, vagy fordított V-nek nevezik, mert vannak olyan tanítások, mely szerint kizárt dolog, hogy egy ilyen fontos ászanát a kutyáról neveztek volna el az ősi jógik, hiszen Indiában a kutya tisztátalan állatnak számít.
„Csoda, hogy tud járni!”
Ez a mondat egy reumatológus doktornő szájából hangzott el, 2013-ban, miután megnézte a gerincemről készült röntgen felvételt. Korábban is fájt a derekam, főleg reggel, ébredés után, vagy ha sokáig álltam egy helyben. A terhesség alatt azonban ez teljesen elmúlt. Ebből a szempontból is az egyik legszuperebb időszaka volt az életemnek az a 9 hónap.